Áldozatok a politika sakktábláján

Láthatatlan kezek szántottak a papíron, s kapzsi, kíméletlen harácsolásuk nyomán egy új Európa térképe rajzolódott ki. Egy olyan kontinensé, melynek szívében egy ország megcsonkítottan kénytelen élni, területének mintegy kétharmadát, lakosságának több mint felét elveszítve.

„A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.” – áll a trianoni békediktátumban.

„Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.…” – érvelt gróf Apponyi Albert híres „védőbeszédében”, de szavai süket fülekre találtak, mint ahogy az ítélkezők közül soha senki nem figyelt többé az anyaországtól elszakítottak segélykiáltásaira.

Hogyan lehettek felelősek a háborúért Erdély, Máramaros, Partium és a Kelet-Bánság, Felvidék, Kárpátalja és a Csallóköz, Drávaköz, Bácska, a Nyugat-Bánság, a Vendvidék és a Muraköz, az Őrvidék, Szepes és Árva vármegye, Horvát-Szlavónország és Fiume lakói? Férfiak, nők, asszonyok és gyermekek, akiket a politika sakktábláján egyetlen lépéssel nyilvánítottak feláldozhatókká.

Mit tehetett minderről az az ártatlan, néhány hónapos csecsemő, ott Háromszék vármegyében, Nagybaconban, aki később a nagyapám lett és akinek egész életére rányomta bélyegét az a gyalázat, amit Trianon jelent és amit haláláig nem tudott elfogadni?

Hányszor láttam könnyes szemmel énekelni „Maroknyi székely porlik, mint a szikla,/Népek harcának zajló tengerén./Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,/Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!… Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,/Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!/Jussunk el honban, székely magyar földön,/Szabad hazában éljünk boldogan.”

A döntésért felelősöket nem érdekelte az elszakítottak vesztesége, ők nem látták az évtizedekkel később is hulló könnyeket, a döntés által megcsonkított életeket. Ők nem érezték ennek a csodálatos, folyton mesélő, hihetetlenül kedves székely embernek az élete végéig tartó fájdalmát sem, mely nehéz örökségként bennem él tovább.

1920. június 4. 16 óra 32 perc … Nem, nem, soha!