Várnak minket
Elgondolkodva sétálok a félhomályba burkolódzó temetőben. Mécsesek lángja küzd a feltámadó széllel, fényük melegséget sugároz a hideg hantok között. Sorra látogatom a nekem kedvesek sírjait, s közben néhány fájóan csodálatos percre ismét ott állnak mellettem mindannyian, szülők, nagyszülők, rokonok és kedves ismerősök. Felidézem arcvonásaikat, felvillannak közös, boldog pillanataink emlékképei, hallom a hangjukat. Aztán hirtelen megtörik a varázs, tétova lépteket hallok valahonnan a közelből, majd gyufa sercen és pár pillanat múlva fellobban egy újabb kis mécsesláng. A pislákoló fényben meglátom őt, egy hajlott hátú nénikét, aki kezével óvja a kis lángot, amíg az erőre nem kap, majd lassan lehajolva a sírra állítja a mécsest és végigsimít a hideg kőkereszten.
És akkor meleg, piros kabátkában, puha sapkája alól kikandikáló göndör, szőke fürtökkel, nyomában az őt csitítani próbáló szüleivel megérkezik egy kis szélvészkisasszony. – Nagymama, nagymama! – csicsergi csengő hangján. – A nagypapa tudta, hogy jövünk hozzá? A nénike elveszi a kezét a kőről, lopva letöröl egy könnycseppet az arcáról, és mosolyogva megöleli a csicsergő gyermeket. – Igen, virágszálam! Egészen biztosan tudta és már várt minket!
Mosolyogva hallgatom őket, és szívem mélyén érzem, hogy a nénikének igaza van. Ők, akik már örök álmukat alusszák, tudták, hogy jövünk. Már vártak minket és velünk együtt nézik, ahogy a mécsesek lángja küzd a feltámadó széllel, melegséget sugározva a hideg hantok között.