Mindig van remény!

Már túl vagyok a betegségemen, de még most is nehéz szívvel írok róla.

Azért írom le a tapasztalataimat, mert szeretném, ha mások is erőt gyűjtenének. Sok évvel ezelőtt derült ki a betegségem. Nagyon sok szenvedésen mentem át a kezelések ideje alatt.

Bár nemcsak a betegség miatt volt nehézség az életemben. Már azt megelőzően is nagyon sok szenvedést mért rám a sors. Lehet, hogy a kálvária, a sok kínszenvedés okozta a betegségemet is.

Onnan kezdeném, hogy 1956-ban, amikor 18 éves voltam, a családomat üldözték különböző politikai okok miatt. Természetesen mi egyáltalán nem vettünk részt a politikában. Budapesten éltem, egy postán dolgoztam. Ott befogadtak, de azután jött a politikai nyomás, és mégiscsak mennem kellett.

Szerbiába kerültem, ahol nagyon kemény évek vártak rám. A kislányomat 4 éves korától egyedül neveltem, és sokszor nehezebb munka jutott nekem, mint a férfiaknak. Rengeteget aggódtam a gyermekem miatt. Nem tudtam, hogy bírom majd felnevelni egyedül. De most elmondhatom: sok küzdelem árán sikerült felnevelni egy dolgos, szorgalmas lányt!

Amikor már örültem, hogy felnőtt a gyerekem, akkor sajnos lebetegedtem.

Talán a harcos alkatomnak köszönhetem, hogy túléltem a betegséget. Rendszeresen eljárok a gyulai Daganatosok Klubja rendezvényeire. A lakóhelyemen a helyi Gondozási Központba járok minden nap. Jól érzem magam, mert emberek vesznek körül. Sok értékes, színes programot szerveznek és én így sokkal tartalmasabb napokat töltök el. Számos kellemes kiránduláson is részt vettem már. Azért írom le ezeket a gondolatokat, mert szeretném a saját példámat bemutatni, hogy a betegség után is van élet és erőt kaptam ahhoz, hogy még élvezhessem az unokámmal való foglalkozást is. Szeretek idejárni a klubba, mert szeretnek és számítanak rám. Mindig van remény!

(Részlet az Élni szép című kötetből)