A magyarság szent ügye a doni hősök emlékének ápolása (cikkünket fotókkal frissítettük)

„A mai napon a 2. Magyar Hadsereg áldozataira emlékezünk. Azokra a katonákra, akik 79 évvel ezelőtt élet-halál harcukat vívták a Donnál. 1943. január 12. a magyar történelem egyik szomorú gyásznapja. A túlerőben lévő ellenség csapatainkat legázolta. Az ütközet majdnem tízszer annyi honvéd életét követelte tőlünk, mint 1526-ban a mohácsi csatamező.” – kezdte beszédét Horváth Ferenc nyugállományú honvédtiszt, helytörténet-kutató, a Pápai Huszár Egyesület tagja a ma délelőtt a II. világháborús emlékműnél tartott megemlékezésen.

A szónok beszédében emlékeztetett a II. világháború hazánkat is érintő történéseire. Mint mondta, a Trianonban megalázott, meggyengült, ellenséges országokkal körülvett Magyarország csak a nemzetközi helyzet kedvező alakulásától és a nagyhatalmaktól várhatta céljai megvalósítását. A hadihelyzet folyamatosan romlott és Hitler egyre több nyersanyagot és katonát követelt a magyar hadvezetéstől. Mint elhangzott, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó ezért elrendelte a 2. Magyar Hadsereg felállítását, majd keleti frontra küldését.

Horváth Ferenc felidézte, több ismert pápai katona nevét is hangsúlyozva, hogy a vitéz Bertalan Árpád I. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj tisztikarának nagyrészét 1942-ben szintén a keleti frontra vezényelték harci tapasztalatszerzés céljából. A szónok felidézte Szügyi Zoltán ezredes, Bőr József ejtőernyős főhadnagy, Csutkai Ernő ejtőernyős hadnagy és Kiss Zoltán ejtőernyős százados hősiességét. Közülük egyedül Szügyi Zoltán tért haza, aki a doni áttörés után sikeresen egyben tartva maradék katonáit, visszavonult és mélyen megrendülve tért haza.

A beszédben elhangzott, a kétszázezer magyar katona kétszáz kilométeres arcvonalon próbálta feltartóztatni a jelentős túlerőben lévő orosz csapatokat. Páncélos támogatás nélkül, minimális tüzérséggel, pusztán kézigránátokkal és lövész fegyverekkel harcoltak a mínusz harminc fokos orosz télben, azzal a paranccsal, hogy állásaikból egy tapodtat sem hátrálhatnak. De eljött a pillanat, amikor nem volt más választás, mint a rideg hómezőn elindulni nyugatra, a kétezer kilométerre lévő otthon felé. Majdnem reménytelen vállalkozás volt, ami sokak számára a fagyhalált jelentette. Az áldozatok magyar katonák voltak, egyszerű emberek, akik a behívónak engedelmeskedve parancsnokaikra bízták életüket. Végül alig hetvenezren tértek haza, s nekik még az sem adatott meg, hogy büszkék lehessenek helytállásukra.    

„A magyar becsület és tisztesség tőlünk, utódoktól követeli meg, hogy tisztelegjünk az elhunytak előtt. A magyarság szent ügye kell legyen emlékük ápolása. A doni tragédia ma arra figyelmeztet, hogy a magyar katona – és mindegy, hogy behívták vagy önként jelentkezett – nem kerülhet abba a helyzetbe, amikor olyan feladat végrehajtását várják el tőle, amire sem kiképzettsége, sem felszerelése nem teszik képessé.” – zárta megemlékező gondolatait Horváth Ferenc.

A megemlékezés – melyen Pusztai Levente szavalattal működött közre – koszorúzással és mécsesgyújtással ért véget.

A tisztelet virágai és a mécsesek fénye jelzik, hogy az utódok nem feledik a doni hősöket!