Halottak napjához közeledve

Ilyenkor, halottak napjához közeledve, a temetők éjszakára milliónyi apró gyertya meleg fényében fürdenek, a sírokon színpompás krizantémok, koszorúk és mécsesek jelzik, rokonok, barátok, ismerősök jöttek, hogy emlékezzenek.

Ilyenkor, halottak napjához közeledve kicsit talán gyakrabban jutnak eszünkbe Ők, akik már nincsenek velünk – szülők, nagyszülők, dédszülők, kedves barátok, mindenki, akinek hiánya fájó sebet hagyott a mindennapjainkban. Felidézünk ezerszer újraélt pillanatokat, megnézzük a féltve őrzött, megsárgult fotókat, rácsodálkozunk gyermekeink arcára, melyek őrzik, viszik tovább a nekünk kedvesek egy-egy jellegzetes vonását. És mesélünk. Elmondjuk a történeteket, amelyek mélyen, eltemetve ott éltek emlékezetünkben, s amelyeket egy szín, egy illat, egy régen érzett íz varázsolt újra élővé. És igen, elmondjuk az ezerszer ismételt sztorikat, melyeken gyermekeink diszkréten összemosolyognak. Minden családnak megvannak ezek az ezerszer ismételt történetei, melyek néha megmosolyogtatnak, néha könnyeket csalnak a szemünkbe, de segítenek emlékezni.

Ilyenkor, halottak napjához közeledve gyakran eszembe jut az a kicsiny, bakonyi temető, amire családunk egyik kedves kirándulóhelye közelében bukkantunk gyermekkoromban. Emlékszem az erdő ölelte, öreg temető csendjére, a mohával benőtt hantokra, a korhadt, megdőlt fakeresztekre. Kicsiny temető volt, alig tucatnyi sírral, melyeket már nem gondozott senki. Nem tudtuk, kik voltak Ők, mikor és hogyan haltak meg és mióta nem járt náluk rokon, barát, ismerős, hogy megálljon egy percre, hogy életben tartsa emléküket. Nem tudtunk beszélgetni róluk, de megtettük, amit az itt maradott megtehetett egy ismeretlen eltávozottért. Amennyire tudtuk, kiegyengettük a fejfákat, mezei virágokat szedtünk a sírokra. Onnantól kicsit hozzánk tartoztak Ők is. Kirándulásaink során még több alkalommal felkerestük a kis temetőt, aztán elköltöztünk a környékről és nem jártunk arra többé. De soha nem felejtettem el Őket, az ott nyugvó ismeretlen hozzánk tartozókat.

Ilyenkor, halottak napjához közeledve drága anyai nagymamám mindig kézen fogott a devecseri régi temetőben és elsétáltunk a „mindenki keresztjéhez”. Ma is hallom, ahogy kedvesen mondja: – Gyere, most gyújtsunk gyertyát azokért is, akiknek a sírjához nem mehetünk el! Tudtam, hogy imádott nagyapám trianoni határokon túl maradt családjára gondolt, de én mindig éreztem, hogy az ott gyújtott gyertya meleg fénye egy kicsit beragyogja azt a kicsi, erdő ölelte, öreg temetőt is.