Köszöntő a szociális munka napjára

Szalainé Tihanyi Andrea ünnepi gondolatai:

Tisztelt Kollégák!

Ma 4 éve ünnepeljük úgy a szociális munka napját, hogy munkaszüneti nap azoknak, akik nincsenek szolgálatban.  Miért érzek mégis hiányt, miért nem tudok önfeledten boldog lenni?

Tavaly ilyenkor már lázasan készülődtünk a hagyománnyá vált szociális munka napja alkalmából megrendezésre kerülő kihelyezett munkaértekezletre, melynek már régi hagyományai vannak és legendásan jól szokott sikerülni. Ez egy olyan alkalom az intézmény életében, amikor a közel 160 dolgozó nagy része találkozik, amire egész évben nincs lehetőség. Mi lelkesen és izgalommal szervezzük, ti pedig ünnephez méltóan készültök, mint az év egyik legnagyobb eseményére. Ez most sajnos elmarad, nem lesz közös ünneplés, készülődés, nem fogjátok egymást látni és megölelni, elmaradnak a köszöntések, a dicséretek, a gratulációk és nem tart hajnalig az önfeledt szórakozás.  

Ez az év mindenki számára nehéz, de nagyon keveset szólnak a hírek rólunk, akik a szociális ellátásban dolgozunk. Pedig mi is itt vagyunk, csendben tesszük a dolgunkat, észrevétlenül ott vagyunk a rászoruló gyermekek, a fogyatékkal élők, a hajléktalanok ellátásában az idősek gondozásában. Ott vagyunk minden olyan család életében, ahol bármilyen ellátást kap tőlünk a hozzátartozója, rokona. A vírus bennünket sem kímél, mi is félünk, mi is betegek leszünk, és a nap minden percében aggódunk a ránk bízott lakókért, ellátottért. Ezt hívják hivatástudatnak, elhivatottságnak, amikor mások segítése, problémájának megoldása előtérbe kerül saját magunkénál. Érezzük a ránk nehezedő terhet és az ezzel járó felelősséget.

De azt is látom, hogy egyre kevesebben vagyunk. A szociális területen dolgozók egy jelentős része az elmúlt pár évben nyugdíjba ment. A fiatalok számára ez a pálya nem népszerű, nagyon kevesen választják ezt a hivatást.  Maradt az a 40 év feletti és nyugdíj előtt álló maroknyi csapat, akik a szakmáért élnek-halnak, és viszik a hátukon az egész szférát. Ők már több évtizede dolgoznak a pályán. Fiatal pályakezdőként itt lettünk lányból asszony, feleség és családanya. Munka mellett végig tanultunk hosszú éveket, vagy dolgoztunk éjjel-nappal legjobb tudásunk szerint. Olyan tulajdonsággal kell rendelkeznünk, amit egy átlagember nem birtokol. Nap mint nap csak sajnálkozást hallunk hozzátartozóktól, szakmán kívüli emberektől. Sajnálnak minket a szakma minden napi nehézségei miatt, sajnálnak minket mert olyan emberekkel kell foglalkoznunk, akikről még csak tudomást sem szeretnének venni. És sajnálnak minket mert muszáj sajnálniuk, mert mi vagyunk azok, akik miatt a szociális munkának csak a szép oldalát látják. Aggódó hozzátartozók, akik biztos nem készakarva, de egy jól irányzott szóval megbántanak bennünket, felelősségre vonnak és saját tehetetlenségüket vetítik ki ránk. Szó nélkül nyelünk egyet, és megyünk tovább. Névtelen levél, amelyben egy angliai internetes cikk van kinyomtatva a látogatási tilalom idősekre gyakorolt hatásáról, erősen ajánlva a vezetőségnek! Elteszem, és nem veszem magamra, mert tudom, hogy kollégáim nap mint nap mindent megtesznek a lakókért és minden rászoruló ellátottért.  Mi vagyunk most a családjuk, hozzánk fordulnak minden aggodalmukkal és félelmükkel fokozottabban, mint eddig bármikor.  Türelmesen válaszolunk a telefonhívásokra, adunk információt a szeretteikről.

Egy szociális munkásnak nem lehet rossz napja, hiszen tőle segítséget kérnek és várnak. Pedig mi is elfáradunk, fenyegetődzünk, mondunk olyanokat, hogy nem csináljuk tovább. De mégis itt vagyunk. De miért? Azért, mert mások vagyunk. Képesek vagyunk a betelt poharat kiönteni, találni pozitív dolgot minden nap. Lelkünket, szívünket néha még magánéletünket is adjuk hivatásunkért. Aki szívből végzi a munkáját a lelke belefárad, de képes megújulni.

Nehéz hónapok vannak mögöttünk. Fokozott adrenalin szint, amely napról napra visz tovább. Rengeteg új dolog, amivel eddig nem találkoztunk. Új problémák és új megoldások. Sokszor akadályokba ütközünk, de az ESZI csapatára mindig lehet számítani. Büszke vagyok arra, hogy olyan kollégák vesznek körül, akik éjjel nappal azért dolgoznak, hogy mások nyugodtan tudjanak dolgozni, a problémákra megoldást keresnek és nem kifogást. Nagyon sokan vannak, akikre mindig lehet számítani és nem menekülnek el a vészhelyzetben sem és vannak csalódások, amit elraktározunk. Mindennek eljön a maga ideje. Vecsei Miklós szociológus szavaival élve igazi segítő az, aki le tud hajolni bárkihez. Itt kezdődik a szakma iránti alázat, az igazi szakember. Lehetünk bármilyen beosztásban, ha ezt nem tudjuk megtenni akkor nem erre vagyunk hivatottak.

És mi lesz, ha már mi se leszünk? Ezzel a problémával mindenki tisztában van, aki ezen a területen dolgozik. Úgy érzem, hogy csak mi látjuk a problémát, mi látjuk előre a jövőt. Hogy mikor lesz ez mindenki számára világos? Költői a kérdés, de hamarosan el fog jönni.

Köszönjük a sok biztatást, elismerést, ami előrevisz bennünket egy nehéz nap után. Nekünk is szükségünk van az erkölcsi megbecsülésre, a biztatásra, a reményre. Nagyon bíztunk benne, hogy ezen a napon mi is megkapjuk azt az anyagi elismerést, amit ugyanúgy megérdemel a szakma, mint az egészségügyben. Nem történt meg sajnos.

Köszönet az önkormányzatnak és a képviselő-testületnek ezidáig tett döntéseiért, amivel anyagilag is elismerik az intézményben dolgozók munkáját.

Köszönetet mondok minden kollégámnak az embert próbáló munkájáért, kitartásáért és a bizalomért. Büszke vagyok rátok és büszke vagyok az ESZI nagy családra, hogy ennek a családnak 34 éve lehetek a tagja és 10 éve vezetője. Minden nap azon dolgozom, hogy a szakmai tudásomat a szakma iránt érzett hivatástudatomat, a szakmai értékrendemet átadjam a következő generációnak, amit én is láttam és kaptam az elődjeimtől. Csak így tud életben maradni a szociális szakma szerte a világban.

Kívánok mindenkinek jó egészséget, munkátokban és a magánéletben sok sikert és boldogságot.

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek,
melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz
vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van.
Minden út összefut végül egyetlen közös célban.
S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk,
csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak,
országutak és ösvények sokaságát,
melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.
Igen, az utaknak értelmük van.
De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
(Márai Sándor)