Elment a Mester

10148

Tegnap 18 órakor érkezett a felfoghatatlan hír, pár perccel korábban elhunyt szeretett kollégánk, Babos János fotóriporter. 2008-as írásunkkal emlékezünk rá.

Láttam már sietni, láttam feszültnek, láttam ráérősnek és vidámnak, egy-egy érdekes munka előtt láttam izgatottnak, de olyan állapotban, mint 2008. március 15-én, amikor átvehette Pápa Város Díszoklevelét, még soha nem láttam.

Babos János fotóriporter saját elmondása szerint már többször állt színpadon nagy tömeg előtt, hiszen egy-egy jó fotó érdekében bármilyen rendezvényen felugrik a színpadra. De most, a díjátadáskor nagyon zavarban volt. Azt mondja, nem emlékszik a pillanatra, nem emlékszik a tapsra, csak arra, hogy szeretett volna fényképezőgéppel a kezében a másik oldalon állni. Az elismerés persze nagyon jólesik, de ő nem az az ember, aki ünnepelteti magát.

A fényképezőgép középiskolás kora óta társa. A barát, akivel együtt keresik a pillanatot. Mosolyogva meséli, a gimnáziumban autodidakta módon kezdett fényképezni. Elsős, másodikos korában már fotókkal üzletelt, éjszakánként sokszorosította a színésznők képeit, másnap pedig eladta őket.

Nagyon sok dolgot tanult meg szakkönyvekből, és amikor ipari tanulóként a Fényszövbe került, már tudták, hogy rendszeresen fényképezett. Első napos tanuló korában már temetést fényképezett. – Így ívelt a pályám a színésznőktől a temetésig – mondja mosolyogva.

A fotózást csak átmenetnek tekintette, hiszen a nagy szerelem a film volt, operatőr szeretett volna lenni. A jelentkezését be is adta, de végül nem ment el felvételizni, mert úgy döntött, a fényképezőgépet választja.

S hogy a Fényszöv munkatársából hogyan lett önálló? – Egyszerűen – mondja mosolyogva – a hetvenes évek végén kirúgtak a cégtől. A vevőköre azután alakult magától. Sok volt az ismerős, sokan keresték.

Az újságokkal pedig már korábban kapcsolatban volt, bár nem akart fotóriporter lenni. Az első képe középiskolás korában jelent meg a megyei lapban, amikor a Pápán végigvonult nagy vihar nyomait fényképezte. Ezt követően az egyik helyzet hozta a másikat, míg végül rendszeresen dolgozott különböző lapoknak. – A részletekbe nem szívesen megyek bele – mondja kacsintva – mert egy része kemény politika, és senkit nem szeretnék megbántani. S bár nem akartam riporter lenni, már semmi pénzért nem mennék vissza csak műtermi fotósnak. (…)

Aztán hosszasan gondolkodik azon, hogy mit szeret leginkább a munkájában. Végül elgondolkodva mesélni kezdi, hogy már fiatal korában a pillanatra várt. Annak a pillanatnak a megörökítésére, amire csak abban a szempillantásnyi időben van lehetőség. Sajnos nagyon kevés ilyen pillanat adódott. – Mára pedig eljutottam oda – mondja elgondolkodva -, hogy elmennek mellettem a pillanatok. A minap is láttam egy képet, amire azt gondoltam, le kéne fényképezni… Aztán mentem tovább. Hogy mi ennek az oka? Nem tudom. Nem azért, mert nem érdekel, hiszen észreveszem, megkomponálom a képet, csak nem állok meg. Talán túlságosan kényelmes lettem… Utána persze megbánom, de addigra a pillanat elszállt.

János halálának híre futótűzként terjedt a városban, a közösségi médiát elárasztották az emlékező posztok. Áldozó Tamás a következő szavakkal búcsúzik:

Arra már nem emlékezem, hogy a kisdobos vagy az úttörő igazolvány volt-e az első fényképpel felszerelt személyes okmányunk, de arra mindenképp, hogy annak elkészültét fotózás előzte meg. Betereltek bennünket a tókerti iskola zsibongójába, aztán szépen sorban egy székre ültettek minket, villant a vaku, néhány nap múlva pedig megérkeztek a kész képek is.

Aztán elkészültek a képek a személyi igazolványunkba (igen, akkor még arcképes volt a flepni), az érettségi tablónkra, a ballagásunkról és az esküvőről a családi fotóalbumba. Sokasodtak a helyszínek, mások voltak a körülmények, de a szereplők közül ketten ott voltunk: ott voltam én és ott volt a „Babos”. Sokaknak van meg ez az élménye az egymásra következő pápai generációkból, sokaknak felemlíthető privilégiuma lett a főszerep a tízezer számra készült portrék valamelyikén; én is főszereplő voltam, meg te is, meg te is, meg te is, a szereposztásból csak a fotós személye nem változott, ő maradt a „Babos”.

Harminc éve kezdtünk együtt dolgozni, akkoriban oldódott közvetlenné a köztünk lévő korkülönbség, akkor lehetett nekem is Jancsi, és hozta a szerkesztőségekbe, először a Pápai Hírlaphoz, aztán a Pápa és Vidékéhez a különböző eseményeken készített fotókat: tulajdonképpen végigfényképezte a város elmúlt évtizedeit.

Rengeteget beszélgettünk; megmutattam neki egyszer az első rólam készített fotóját, hát… azzal mentegetőzött, hogy hozott anyagból dolgozott… mindig volt stílusa, tulajdonképpen kortalanul lebegett át közös évtizedeinken, sokan irigyelhették, ahogy élt, de sokan értetlenkedtek rajt, hogy csupa istentelen dolgot művelt, amíg fiatalabb volt, de akkor is, amikor idősebb. Autóversenyzés, ejtőernyőzés, fotózás, a szabadság, ami egyszerűen áradt az aurájából, az élet szeretete, az örök derű, ami a világából látszott.

Sokakkal együtt olyan kapcsolatot kell most lezárnunk, aminek az elszámolásánál azt állapítom csak meg, hogy én maradtam az adós.

A város kevesebb lett egy picit. Mindent köszönök!

Nyugodj békében, barátom, legyen neked könnyű a föld!

A papesvideke.hu oldalon megjelenő valamennyi írást és képet szerzői jog véd. A cikkek és képek üzleti célú felhasználása kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető a web(kukac)papaesvideke.hu címen. Megértésüket köszönjük!